Néhány nap múlva országgyűlési választások lesznek. Ha a közvélemény-kutatóknak hihetünk, akkor a választást a két jelenlegi kormánypárt meg fogja nyerni (Ha a pártok belső használatára készült közvéleménykutatásokat ismerném, akkor bátrabban jósolnék, így azért annyit hozzá kell tegyek, hogy 2002-ben a Fidesz annak ellenére veszítette el a választást, hogy a közvélemény kutatók szerint jelentős előnnyel vezetett.)
Ami a választási kampányt illeti, az számomra visszataszító, hiszen mindenről szó van benne, csak a lényegről nem. Jól megfogható és számon kérhető ígéretet az elkövetkező négy évre alig hallunk. Ezzel szemben, megy a másik fél gyalulása, illetve a nyilvánosságra került botrányos történetek elhazudása.
Tisztelettel, hadd csináljak én egy ellenkampányt, és hogy az tényleg az legyen, nem is az elkövetkező négy év, hanem a hosszútávú nemzeti kérdésekről fogok írni.
Szerintem két fontos kérdést kéne megoldanunk, mind a kettő történelmi gyökerű.
Az első a nemzeti közmegegyezés kérdése. Jelenleg ugyanis a nagy politikai szekértáborok a hozzájuk nem tartozókra gondolkodás nélkül dehonesztáló jelzőket aggatnak. Elfogadhatatlan számomra a "proli", "zsidó", "fasiszta", "náci" stb. kifejezések kötőszó gyakoriságú alkalmazása.
Azon túl, hogy számomra nem rokonszenves az ellenoldal reflexszerű megbélyegzése, hozzá kell tegyem, hogy mindez életveszélyes. Hazánk ugyanis igen nehéz helyzetben van, komoly problémákat kéne megoldanunk. Normális működés az lenne, hogy a súlyos problémákat egyetértésben oldjuk meg, és utána (némi képzavarral) egy korsó sör mellett vitatjuk meg azt, amiben különbözőképp gondolkodunk. Ehelyett az történik, hogy a problémák észlelésekor beindul a szájtépés, és mivel annak során a problémák többsége nem oldódik meg, a nevezett korsó sör mellett azon kesergünk magunkban, hogy miért megy annyira rosszul nekünk.
Mint említettem, a probléma gyökere történelmi. Nagyon sokak vannak, vagyunk, akiket a családját az elmúlt száz évünk során óriási méltánytalanság ért. Sokat hallunk a holokausztról, sokat hallunk az 50-es évekről, kevesebbet az első világháborút követő évekről. Ami viszont sajnálatosan kimarad, az a történések közötti kapcsolat. Aki fehérterrorról beszél szörnyülködve, nem beszél a vörös terrorról. Azt sem hallom gyakran, hogy az ötvenes évek gyalázatos történéseit a rákosista propaganda szerint az antifasiszta békeharc jegyében követték el. Tulajdonképpen kettészakadt az ország annak mentén, hogy kinek-kinek a családi tragédiája mikor történt. Nincs közös történelmünk, mi több nincs korrekt vitatér a különböző történelmi szemlélet, és a végtelenül kusza, egymásnak néha ellentmondó családtörténetek összefésülésére.
A másik hatalmas problémakör a felelősség kérdése. Lassan 25 éves lesz a rendszerváltás, (sőt a gazdasági rendszerváltás, amely az 1987-ben indult a spontán privatizációval, immár több, mint 25 éves) és a nagy demokráciánk elitjének a felelősségéről nem sokat hallok. Szükséges lenne az elmúlt 27 év gazdaságtörténetéről (benne kiemelten a privatizációról és a bankkonszolidációról) és az elmúlt 25 év politikatörténetéről egy átfogó nyilvános elemzés.
Választ kéne kapni, hogy szükséges volt-e a magyar ipar ennyire hatalmas mértékű leépítése. Szükséges volna kimondani, kik voltak az elfuserált privatizációs tranzakció felelősei és haszonélvezői. Szükséges volna kimondani hogy az elfuserált törvényeknek kik a felelősei, voltak-e összeférhetetlenségek (azaz egy elfuserált törvény politikai felelőse nem vált-e egyben haszonélvezőjévé a törvénynek). Szükséges volna tudni, hogy kik voltak a mindenkori pártok beépített emberei, akár titkosszolgálati, akár pártmegbízással.
E kérdéseket a politikai elit általában azzal a demagógiával söpri le, hogy feszegetésüktől nem lesz több kenyér az embereknek. A válaszom rövid: az erkölcsi megtisztulás nyilvánvalóan jobb életet hoz, az erkölcsi kérdések szőnyeg alá söprése pedig a rohadás folytatását. Tessék választani!
