Alig egy hónapja még a görög államcsőd volt az aktuális mumus. Ennek egyik epizódjaként az épp megbukóban levő miniszterelnök, Jeórjiosz Papandreou népszavazásra akarta vinni a soros megszorítások ügyét.
Hogy politikai kalkulációból, vagy hazafiságból kifolyólag próbálkozott, azt nem tudom. A Papandreou család ugyanis Görögország egyik befolyásos családja, akik évtizedeken keresztül tartották a görög baloldalon a kezüket. Felelősségük a görög eladósodásban nem vitatható. Ez a politikai kalkuláció képzetét kelti. Másrészt, teljesen a hazafias vonalat sem zárnám ki, az ottani baloldal ugyanis a pánhellén jelzőt viseli nevében.
A népszavazás híre vagy két napig okozott némi galibát, estek az árfolyamok a tőzsdéken, aztán szépen vissza lett vonva a kezdeményezője által, aki egy időre el is tűntaz európai nagypolitika színéről, miniszterelnöki székét egy ún. eurokratának adta át.
Azóta gavallér Berlusconi milliomos urat is elvitte az eurokraták palotaforradalma. Hogy mindez jót hoz a két mediterrán országnak, vagy sem, azt nem tudom.
Ami biztos, az az, hogy Magyarország hasonló eladósodási, csődközeli problémával küzd, mint Görög és Olaszország, és nálunk is van esély arra, hogy az eurokraták gyámsága alá essünk.
Hogy tisztán láthassunk, vegyük számba mi is vezetett ehhez a helyzethez.
Kezdjük azzal, hogy a Kádár rendszer alatt belemásztunk egy adósságcsapdába. Hogy pontosan hogyan alakult ki az adósság, mire is lettek költve a felvett dollármilliárdok, azt máig nem tudjuk.
Mindenesetre a rendszerváltozás egy politikai konszenzussal bíró panellel kezelte az eladósodás ügyét, hogy tudniillik hazánk gazdasága majd szépen kinövi az eladósodottságunkat, mind ezért pedig nem szükséges adósság könnyítést kérnünk. Nos, a rendszerváltó elit jóslata nem vált valóra. Az adósságunk azóta is növekedésben van, annak ellenére, hogy az akkor majdnem teljes egészében állami kézben levő iparunkat, bankrendszerünket, közüzemi szolgáltatóinkat privatizálták, nagyrészt külföldi kézbe.
Hozzá kell tenni, hogy ez a privatizációnak nevezett tranzakciósereg több százezer munkahelyet szüntetett meg, ami egy végtelenül veszélyes leszakadási folyamatot indított meg. Szerintem ugyanis az a normális, ha valaki huszonéves korára beletanul valamibe, és az akkor szerzett tudása, megspékelve egy-két esetleg szükséges tanfolyammal elégséges ahhoz, hogy nyugdíjas koráig kitartó munkakultúrát, és munkalehetőséget biztosítson. Akiknél ez a folyamat léket kap, azok nagyon nehezen találják meg a helyüket a későbbiekben.
Visszatérve a rendszerváltó elit akkori, be nem vált víziójára, azt kell mondjam, hogy a kérdést újra fel kell tennünk, és végre érdemi válaszokat kapnunk rá. Ami biztos, az az, hogy a
jelenlegi társadalmi struktúrában az adósság visszafizetése lehetetlen.
Ha ezen valaki megbotránkozna, annak három érvet kell végiggondolnia:
A rendszerváltozás fantázianevű folyamatban az akkori adósságunk értékét néhányszorosan felülmúló értékű állami vagyon privatizáltatott, és az adósság nemcsak, hogy nem tűnt el, de egy-két rövid időszak kivételével folyamatosan növekedett. Ezek az egyszeri privatizációs tételek immár nem folynak be az államkasszába, Ugyan mi állíthatja meg az adósságspirált?
A Fidesz forradalminak, unortodoxnak nevezett gazdaságpolitikája vállalt merész, nagy lépéseket (a magánnyugdíjpénztárak vagyonának átvétele, bankadók), mindezek azonban csak másfél évre szolgáltattak muníciót. Ez alatt a másfél év alatt semminemű magyar gazdasági csoda megalapozása nem történt meg, és a kormány szégyenszemre visszahívta az IMF-et.
Nagy dérrel durral be lett harangozva egy elszámoltatás, kormánybiztos is rendeltetett a feladathoz, de az elszámoltatás gyakorlatilag csak PR szinten megy. Ne legyenek illúzióink,
Gyurcsány vagy esetleg majd Juhász Ferenc vád alá helyezése alapvetően csak színjáték, az említett urak ügyvédei nyilván bizonyítani fogják, hogy büntetőjogi felelősség nem terheli az említett urakat. Ezzel szemben vegyük szemügyre például Vác ügyeit. Az elszámoltatási biztos úr ugyan miért nem foglalkozik mondjuk a váci kórház kétmilliárdos adósságával? Két ok lehet erre: vagy nem akar efféle helyi ügyekbe belebonyolódni, vagy pedig nincs apparátusa ahhoz, hogy elvégezze a szükséges átvilágításokat. Mindkét lehetőség mögött a politikai akarat hiányát látom a valódi elszámoltatás tekintetében. Miről beszélünk?!
A kormány mentségére szóljon, hogy az EU több országát is megfertőzte az adósságválság. Volt is egy nagy EU tanácskozás, ahol az Euró válságra dolgoztak ki egy megoldási javaslatot. Sajnos a magyar álláspont nem öregbítette hazánk nemzetközi tekintélyét.
Messze nem világos, hogy mi lenne a nemzeti érdek, csatlakozni a megállapodáshoz, vagy Miniangliát játszani. Az ellenzéki pártok nem hazudtolták meg magukat, a Jobbik népszavazást szeretne róla (igazuk van), a többiek a szokásos dumájukat hozták, Orbán pedig cselez. Lehet, hogy a megbeszéljük az országgyűlésben nevű időhúzó rizsája bejön az európai színtéren, mert egyáltalán nem biztos, hogy így fog kinézni a majdani paktum, ha lesz egyáltalában. A probléma csak az, hogy az sincs kizárva, hogy nincs játéktér: valamikor igent vagy nemet kell mondania. Ez esetben viszont rossz tapasztalatunk van. Láttuk már, hogyan vezetett a verbális szabadságharc az
IMF karjaiba. Mindenesetre magyar emberként gyalázatosnak tartanám, ha Orbánék, akárcsak a valutaalappal kapcsolatban, néhány hónapos verbális szabadságharc után, alkalmasint rosszabb kondíciókkal csatlakoznának a paktumhoz.
Ugyanez a véleményem az IMF tárgyalások megszakadásával kapcsolatban. Azt gondolom ugyanis, hogy Rehn úrnak nem volt oka valótlant állítania, neki nem kell belföldi fogyasztásra valót nyilatkoznia.
Vegyük észre, hogy a magyar demokrácia csődbe jutott. Idióta politikai kliséket mondanak többnyire egyetemet végzett politikusaink, amelyekre ellenlábasaik hasonlóan idiótaságokkal reagálnak, a médiában dolgozó újságírók pedig ízlésüknek, vagy megélhetésüknek megfelelően
visszhangozzák azt a sok ökörséget, amit a politikusok összezagyválnak.
Ezzel szemben, mint írtam, a politikai eleit első számú feladata a teljes körű nemzeti leltár megvalósítása lenne.
Ami az európai paktum, és az IMF ügyet illeti, ott egészen világos, mit is takarna a leltár. A kérdés, mint írtam, az, hogy belátható időn belül kifizethető-e a nemzeti adósságunk vagy sem.
Ha a válasz igen, akkor szigorú, de élhető kereteket kell kialakítani hozzá, ami, mint már megállapítottam, a jelenlegi struktúra átszabását kell, hogy jelentse. Mindehhez hozzátartozik az eladósodás felelőseinek megnevezése. Ha a szokásos bokrosi duma lenne a válasz, hogy tudniillik az eladósodás a jólétre ment el, akkor azt is meg kell válaszolni, hogy kinek a jólétére. Én ugyanis azt gondolom, hogy egy megszorítás ugyan nem az ördögtől való, de egyrészt meg kell maradni egy szociális és egy kulturális minimumnak, másrészt nem azt gondolom, hogy az állampolgári jogon
járó, közpénzen finanszírozott szociális, egészségügyi és kulturális szolgáltatás generálta az eladósodást.
Ha a válasz az, hogy az adósság nem fizethető vissza belátható időn belül, akkor a további sunyi adósság továbbgörgető mechanizmusnak véget kell vetni és mielőbb adósságkönnyítésért folyamodni. Ha mindez EU gyámságot hoz, akkor azt hoz, de, legyen világos, jobban járunk, ha most X milliárd Euró adóssággal jelentünk unalmast, mint mondjuk 8 év múlva 3X
milliárd Euró adóssággal. Szükséges ez esetben megállapítani, melyik évtől tekinthető visszafizethetetlennek az adósság, és annak felelőseit megnevezni, akik cinikusan továbbgörgették az adósságot annak visszafizethetetlenségével mit sem törődve.
Végezetül minden közéletben szerepet játszó embernek különösképp ajánlom, talán lesz, aki megérti:
„Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar,
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.”
